Hadd kezdjem rögtön egy jellemző történettel, bár ebben nem lesz szó kávéról. Arról majd csak később.

Amikor megérkeztünk a cataniai reptérre és megpróbáltam felvenni a bérautót, rögtön eszembe jutott észak-olasz ismerőseim kedvenc Garibaldi-ócsárló mondata. Ők szokták szajkózni a történelem sodrása miatt részben arab és afrikai genetikájú Szicíliára célozgatva, hogy Garibaldi nem egyesítette Itáliát, hanem csak feljebb tolta Afrika határait, amikor Szicíliát is hozzácsapta az országhoz. Garibaldinak köszönhetően, legalábbis a firenzeiek és a torinóiak egyre hangosabban szitkozódva ezt mondják, Afrika most már nem ér véget a Földközi-tenger déli partján, hanem évről évre feljebb kúszik északra, egyre beljebb eszi magát Európába, falja fel Olaszországot. 

Kellett ehhez persze az elmúlt évek menekültválsága is, mert az Afrikából érkezők még látványosabbá és gyorsabbá tették ezt a régóta tartó folyamatot. Vagyis a züllést. De a helyzet mégiscsak ez. A turistalátványosságot nem kínáló városok elhanyagoltsága, koszos utcái, az utak mellett kilométerhosszan eldobált szemeteszsákok, a szegénység és a céltalanul botorkáló munkanélküliek sötét arca, gondozatlan nyomora a manapság Szicíliába tévedőt sokszor és sok helyen tényleg inkább Afrikára emlékezteti, semmint Olaszországra. 

De térjünk vissza a reptéri történethez! Amikor a kocsit fel szerettük volna venni, egy órát kellett zsúfolt, kaotikus körülmények között várnunk. A különböző bérautó cégek alkalmazottai egyetlen helyen összepréselve, érthetetlen rendszerben „kopasztották” az utazókat. Az olasz sajtó persze tele van beszámolókkal arról, hogy a szicíliai maffia, a Cosa Nostra, pontosabban annak a „legális” vállalkozásai, ma már szinte mindent kézben tartanak a szigeten, így például az autókölcsönzőket is. És ezért minden drága, viszont „cserébe” szinte semmi sem működik gördülékenyen. De megtapasztalni az ilyesmit egészen más, mit olvasni róla.

Amikor a repülőútnál is hosszabban vár az ember a kocsikulcsra, aztán újra kitöltetik vele a nemzetközi kölcsönzőcég papírjait, pedig egyszer már megtette a foglaláskor, majd közlik vele, hogy azt a biztosítást, amit egy német társasággal kötött a cég honlapján, azt ők „itt” nem fogadják el, hogy Szicíliában csakis az működik, amit ott, helyben köt az utas velük, nos, akkor mit lehet tenni? Amikor kiderül, hogy az általuk „elfogadott és kínált” legjobb, legdrágább és legbiztonságosabb csomagban is van háromszáz eurónyi önrész, vagyis százezer forint, és hogy azt egyetlen karcolásért is le fogják vonni? Közben, csak úgy mellékesen, szinte elnézést kérő tekintettel azt is közli a hölgy, hogy Szicíliában amúgy nem szabad parkolni az utcán, mert, ha akkor éri kár az autót, vagy esetleg ellopják, akkor a méregdrága biztosítás sem ér semmit. Csakis zárt és védett magánparkolóházakban lehet az autót hagyni, amiről amúgy külön térképet mellékelnek a kölcsönzőben, mármint hogy melyik városban hol található ilyen parkoló (rögtön gondoltam, hogy ez is a maffia vállalkozása, mármint a parkolóház biznisz). 

Gyors előrepörgetés a sztoriban öt nappal későbbre, amikor visszaadtam az autót: az utolsó parkolóházban apró, kétcentis karcolás keletkezett a kocsin, én észre sem vettem, olyan kicsi volt, de az átvevő egyből tudta, hogy hol kell keresnie, rögtön épp azt a pontját vizsgálta meg alaposan a kocsinak.

Értik ugye?

Tudta, hogy hol talál majd éles csavarhúzónyomot.

Megkopasztottak háromszáz euróval, jól csiszolt, gördülékeny módon. Ez történt.

Maffia. Nem lőnek, csak kifinomultan fosztogatnak.

Pár nap alatt még néhány hasonló dolog történt velünk, úgyhogy végül értetlenkedve szálltunk fel a repülőre. Vajon miért kerül Szicília egyre több utazási magazin címoldalára, mint Európa elfelejtett kincsesládája? Ami tele csodás tájakkal, ételekkel, szállodákkal és műemlékekkel.

Ez persze igaz is, ha csak és kizárólag a turista célpontokra látogatunk el. Taormina főutcája, az anfiteátrum, az agrigentói görög templomok, az Etna, a palermói normann királyi palota és a Palatinus-kápolna valóban mind-mind csodás helyek.

De ha nem ezeken a helyeken járunk, ha például nem Taormina főutcáján kávézunk, akkor többször látunk elhanyagolt, rozsdaette kávégépet, mint fényesre tisztítottat. Észak-Olaszországhoz (és Magyarországhoz) képest Szicíliában olcsóbban, 90 eurócentért kapjuk a kávét, 300 forintért, de az őrlemény fele acidos robusta lesz, tudatosan szenesre pörkölve, hogy mégis inkább keserűnek hasson, ne savanyúnak.

Sok cukor kell bele, és sok tej, hogy elfedjük az olcsó alapanyagot, a vacak alapkávét. 

Palermo utcáin az épületek nagy részéről omladozik a vakolat, sokban már nem is lehet lakni, kiköltöztették a korábban ott élőket. Mintha csak Havannában járnánk, ahol az elhanyagoltságtól statikailag ugyanígy megroggyantak az épületek. Kosz, mocsok mindenhol, amerre a turista nem jár. 

És hát a sziget nagy részében nem jár.

Palermóhoz képest Budapest csillogó Párizs. Pedig Párizshoz képest Budapest külső kerületeiről szokták azt mondani, hogy Palermo. 

A magyar főváros helyrehozott főutcáiról a mellékutcákba tévedő turisták, meglátva a kopott, összefirkált házfalakat romantikusnak találják az egykori nagyság megkopott emlékeit. Ilyen nincs Párizsban. Romkocsma és hasonlók. Budapest vonzereje a „Fading Grandeur”. A halványuló egykori nagyság.

Hát akkor mit mondjunk Szicíliáról?

Szicíliában lakosságcsere, és ezzel párhuzamosan minőségromlás zajlik. Firenzei ismerőseim szokták ezt mondani (amikor Garibaldit szidják, az ő Kossuth Lajosukat). Mármint, hogy lakosságcsere történik. 

A szicíliaiak a munkanélküliség és az afrikai menekülthullám elől évente tízezerszám költöznek Olaszország északi tartományaiba, például Milánó környékére. A szicíliai szegénységből érkezve ők hajlandók az észak-olaszoknál olcsóbban is dolgozni. Úgyhogy a milánóiak meg ezért „menekülnek el”. Ez elől, a dél-olaszok belső migrációja elől. Ők még északabbra mennek, Németországba például, mert ők meg ott tűnnek olcsó munkaerőnek, mert beérik kevesebbel, mint a németek. 

Tavaly, 2019-ben nyolcszázezres volt ez az olasz lakosságcsere, az olaszok Olaszországon belüli, és onnan kifelé irányuló mozgása, költözése. 

Afrika tolja felfelé Európát, az európaiakat, az olaszokat, elsősorban a szicíliaiakat. Meg a calabriaiakat, pugliaiakat és a Nápoly környéki Campania lakosságát. 

A dél-olaszokat!

És ezzel együtt, sajnos, tolja felfelé a jó olasz kávét is. Hogy hol is húzódik annak az Olaszországnak a határa, amit megszoktunk. Ahol bárhová belépünk, a benzinkúttól kezdve egy kis falucska kávézójába, mindenhol finom, de mindenképpen elfogadható színvonalú kávét iszunk.

Hát Szicíliában már nem. A maffia és a menekülthullám tönkretette ezt is. 

A lakosságcsere azt eredményezi, hogy az olaszok elhagyott, üres helyeire beköltöznek a „jövevények” (a jobboldali olasz sajtó szóhasználata). Nem csak afrikaiak és arabok, hanem már kelet-kelet-európaiak is. Igen, így duplán kelet-európaiak, akik – én legalábbis így értem ezt a kifejezést – az Európai Unió keleti határán kívülről „migrálnak” Olaszországba. Oroszok, ukránok, Kaukázus környékiek, belső ázsiai, volt szovjet tagköztársaságok állampolgárai.

Palermo talán legszebb pontján, a Katedrális előtti egykor csodálatos tér sarkán például a kávézó ma már oroszok kezében van. Nem 

dúsgazdag orosz oligarchákról van szó természetesen. Épp ellenkezőleg! 

Az ottani Vörösmarty téren, a város közepén, a mostanra már lezüllött, kopott, műanyagszékes, egykor szebb napokat látott kávézót (Budapesten ez lenne a Gerbeaud Kávéház), vlagyivosztoki emigránsok működtetik. Kilenc időzónával távolabbról, egy kétgyerekes házaspár dolgozik benne. Oroszul beszélgettem velük a kávéról, bár gőzük sem volt róla. Csak főzték, pár másodperc alatt átbugyborékoltatva egy koszos kávégép rozsdásodó szűrőjén.

Savanyú, vacak kávé volt.

„Megkeserítette” a szicíliai utazást!